Ott tartottunk, hogy leszállt a gépünk Shanghaiban, fél óra késéssel ezért a szokásos herce-hurcára 30 percünk volt összesen. Ez testvérek között is nagyon-nagyon kevés. Tehát indult az ámokfutás 30 fokos hőségben, csomagokkal, kabátokkal és két kisgyerkőccel a kézben egy óriás repülőtéren. Semmi gáz, Joci nyugalmat sugározva, teljes meggyőződéssel csak ennyit mondott: "Nyugi, elérjük" + egy mosoly. Hát lehet ennek ellent mondani?
Amikor kiszálltunk a repülőgépből, rögtön egy erre fenntartott sorban kikerülhettük a tömeget, ahol már várt ránk egy hölgy, aki mutatta az utat a csomagfelvételhez. Itt rögtön megláttuk két bőröndünket. Nem 3, hanem 2. Vártunk, vártunk... A minket segítő hölgy egyre idegesebben próbált valakivel CB rádión beszélni, gondolom próbálta kideríteni, hogy lesz-e 3. csomag vagy sem. Mi már csak nevetve mondtuk neki, hogy 1 poggyászunk már eltűnt, jól esne, ha nem fogyatkozna a csomagjaink száma minden átszállásnál eggyel. De ő próbált minket sürgetni, hiszen a Sydney-be tartó gép, csak ránk várt. Óráknak tűnő percek után egyszer csak megjelent a 3. bőrönd. Nagy fellélegzés, futás tovább.
A tömegben elveszítettük szem elől a hölgyet, aki mutatta az utat, majd egyszer csak egy hangos helloval jelezte, hogy tovább rohantunk, menjünk vissza a lifthez. Amibe persze nem fértünk be egyszerre, ezért két részletben oldottuk meg a dolgot. Felérve a becsekkhez, már csak ránk vártak a kollégák, akik felvették a csomagjainkat. Innen már igazán könnyű dolgunk volt :-) Bibike kézben, Peti már két kézipoggyászt húzva is elboldogult azon a "pár" mozgólépcsőn, amit még világbajnok gyorsasággal teljesítenünk kellett. Majd egy kis pihenés az újabb átvizsgálásnál. Bibikém érezte, hogy itt nincs kec-mec, simán engedte a maciját átvilágíttatni, na de a laposra gyűrt croissant - amit a gépen kapott uzsira - azt már nem. És sírva fakadt. Megesett a szívük a vámosoknak az éhhalál szélén lévő kislányon és átengedték a kaját. Örök hála érte :-) Futás tovább a buszhoz, ami elvitt minket a géphez. Ott segítettek felcipelni minket és a csomagjainkat is a lépcsőn, és mindenki megkönnyebbülésére kb. 2 percen belül el is indultunk.
Kicsi lányom átesett a ló másik oldalára: éjszaka ide vagy oda, nem aludt. Viszont mindenkit elvarázsolt. Többek között a mögöttünk ülő idősebb kínai házaspárt is. A férfi alvás előtt egy kicsi tornával próbálta átmozgatni magát a két üléssor között. Bibi először szégyenlősen, de aztán egyre bátrabban csatlakozott hozzá. Meg is volt a közös nyelv: a torna. :-) Egymást utánozva nagyon jól elszórakoztak. Jó volt látni. Peti fiam viszont végigaludta az utat. Bibi hajnalban adta fel, ezért reggel ébreszteni kellett, aminek nyilván nem örült. Kivételesen ablak mellett ülhettünk, így reggeli után már láthattuk is ahogy elrepülünk Sydney fölött. A nemzetközi repülőtér közvetlenül az óceán partján van, ezért a gépek túlrepülnek a városon majd visszakanyarodás után szállnak le. Izgalmas volt.
Mikor leszálltunk a nagy tömeg mind egy irányba tartott. A gyerkőcökre való tekintettel itt is előre engedtek minket az útlevél vizsgálathoz, ahol minden gyorsan és simán ment. Utána felvettük a csomagjaikat, most sem hagytunk el többet. Megkerestük a vámvizsgálatot, ahol egy kis sávra tereltek bennünket a poggyászainkkal együtt. És jött egy kutyus körbeszaglászni minket. Bibikém sírva fakadt, de felvehettem megvigasztalni. Aztán a kutyus kiszagolta, a már bejelentett piros paprikát. Okos kutya :-) Majd kiszúrták a Bibi kezében a már egyre laposabb croissant-t, ami még mindig velünk utazott. Ezt is átengedték. Nem is kellett kinyitnunk a csomagokat, megköszönték, hogy feltarthattak minket és már indultunk is tovább.
Na de merre? Itt vagyunk, megérkeztünk, nem is fogtuk fel. Nagy megkönnyebbülés. Következő feladat: hogyan kell telefonálni? Egy kis helyi segítség és Joci már hívta is a megadott telefonszámot, és jelezte, hogy megérkeztünk, szeretnénk a címet, ahova mennünk kell. Meg is kaptuk, taxit fogtunk. Menet közben kiderült, hogy itt jobb, ha készpénzben intézi az ember a dolgait, ezért a sofőr megállt egy benzinkútnál, és Joci kiszállt. Ezzel csak egy pici problémám volt: nekem elfelejtett szólni, hogy kiszáll és hogy hova megy. Így egy picit megilletődve vártam, hogy indiai barátunk vajon elhajt-e velem, a gyerekekkel és a csomagjainkkal vagy megvárjuk Jocit is. Persze nem volt semmi gond, csak már egy picit fáradt voltam és rémeket láttam. Fél óra zötykölődés után megérkeztünk a megadott címre: Albert street 15-17. Kiszállunk és sehol senki. Amikor már elkeseredtünk volna, egyszer csak egy ausztrál fickó mosolyogva közelít felénk a távolból és megszólít minket: "József?" Hurrá! Mint utóbb kiderült a pontos cím Albert street 15/B volt. De megoldottuk, megérkeztünk. :-)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése