Utazás 2. / Peking-Shanghai 15.30.-17.30. helyett 18.00.

Pekingben leszállt a repülőgép, egy beláthatatlanul nagy repülőtéren. Jött az első kihívás: meg kellett találni, hogy hol tudjuk felvenni a csomagjainkat, mert ezeket nem tették át automatikusan a másik gépre. Mentünk a tömeg után, próbáltunk igyekezni, mert iszonyú távolságok voltak és próbáltunk időben és térben is odaérni, ahova kell. Egyszer csak már nem volt egyértelmű az útvonal. Próbáltunk a reptéri személyzettől segítséget kérni, nagyjából elirányítottak minket, de semmi nem volt egyértelmű. 

Egy kedves magyar hölgy (Kati néni) észrevette, hogy magyarok vagyunk és csatlakozott hozzánk. Mint kiderült, ő Melbourne-be utazott a hét hónapos unokájához, akit addig még nem volt alkalma megölelgetni. Ő is, mi is nagyon örültünk a magyar szónak és próbáltuk együtt megfejteni a kínai főváros repülőterét. 

Egyszer csak egy vonathoz vezetett az út, nem lehetett másfelé menni. Viszont nem derült ki, hogy hova visz, ezért kicsit félve, de felszálltunk rá. Végül 1 hosszú megálló után kinyílt az ajtó és megláttuk a táblát, ami mutatta az irányt a csomagfelvételig, ahol már körbe-körbe jártak a csomagjaink a szalagon. De egyet hiába vártunk, nem volt meg. Elmentünk az irodához, ahol bejelentettük, hogy elveszett egy csomagunk. Jegyzőkönyvet vettek fel és lefényképezték a másik bőröndünket - mert az ugyanolyan volt, csak más színű - hogy be tudják azonosítani a keresett poggyászt. 

Elkeseredésre nem volt idő, rohanni kellett a csatlakozáshoz. A bőröndöket kocsira tettük, kézi poggyászainkat kézben húzva megpróbáltuk kitalálni, hogy merre tovább. Kati néni is lelkesen részt vett a csomagjaink cipelésében és a gyerekeink irányítgatásában. Igazán nagy segítség volt. 

A következő kihíváshoz érkeztünk: becsekkolás. Jó, jó, de hol? Próbáltuk megfejteni a táblák alapján, aztán próbáltunk személyesen segítséget kérni. Ennek meg is lett az eredménye, rossz helyre irányítottak minket. Viszont az idő nagyon szorított minket. Aztán hallgatva az első megérzésre, mégis megtaláltuk a helyett, ahol be tudtunk csekkolni. Az útlevél vizsgálatnál egy web kamera és szkenner segítségével ellenőrizték az azonosságunkat a képeinkkel. Nyilván erre azért van szükség, mert nekik mi ugyanolyan egyformák lehetünk, mint ahogy ők nekünk. Bár ezt már cáfolom. 

Innen üzenem Csengének, hogy nem igaz, hogy egyformák. Amikor több ezer kínai hömpölyög az emberrel szemben, akkor rögtön egyértelművé válik, hogy mennyire nem egyformák ők sem. Csak nincs ráállva a szemünk. Érdekes tapasztalat volt. 

Aztán jött a már szokásosnak mondható átvilágítás. Minden mozdíthatót a szalagra kellett tenni, de Bibikém most nem akarta ennek a kis kitérőnek kitenni a maciját, és nagyon sírt, amikor mégis el kellett venni tőle. A nagy marcona kínai vámosnak is megesett rajta a szíve, ezért a vizsgálat után rögtön visszaadta Bibinek a Peti mackóját, ezért a kislányom tovább sírt, amit nem értettek a többiek. De aztán megkapta a saját kiskedvencét is, és megnyugodott. Jött a következő stressz helyzet. Az egyik kézi poggyászunkban veszélyes, fegyvernek látszó kis autót találtak. Nagyon durva. Kinyittatták velünk a táskát, de tényleg csak a Peti egyik kisautója volt a gyanús elem, ezért tovább engedtek minket. Hú, ezt megúsztuk :-) Mondanom sem kell, hogy az 1 éves gyógyszerkészletem és a két csomag Kalocsai piros paprika simán átment. 

De nincs idő bámészkodni, igyekezni kell tovább. Benyomorogtunk egy liftbe, amivel eljutottunk arra a szintre, ahonnan tovább rohanva elértük azt a buszt, ami elvitt minket a repülőhöz. Elértük, fellélegeztünk. Na és miért siettünk ennyire? Azért, hogy a kifutópályán sorban álljunk 30-40 percet felszállási engedélyre várva. Na ne már...Ebből már lehetett következtetni, hogy késni fog a gépünk, és csak remélhettük, hogy ebből nem lesz probléma Shanghaiban az átszállásnál. 

A repülés most is simán ment. Peti már önállóan kezelte a monitort, amin mindig ugyanazt a mesét nézte, és már a vész lámpát is be tudta egyedül kapcsolni, amivel az ember akkor jelez a stewardessnek, ha valami baj van. Az utaskísérő hölgy kedves mosollyal nyugtázta, hogy csak a gyerkőc nyomkod mindent össze-vissza, nincs semmi probléma. Bibi elaludt, ami persze most necces volt, mert csak két órát repültünk, és persze szegénykémet fel kellett ébreszteni a végén. Ennek megfelelően nagyon nyűgös volt. Mire felocsúdtunk, már le is szálltunk. Tudtuk, hogy késésben vagyunk, ezért előre megterveztük, hogy ki, mit, hogyan visz. Aztán vigyázz, kész, rajt, futááááás! Mindezt 30 fokban, kabátban!